Hopefulland – A reményteli ország

az életem aprócska és jelentéktelen mozzanatai.

hajaj…

Lassacskán már egy hónap is eltelt azóta, hogy utoljára írtam. Az iskola egyszerűen minden lehetséges percemet leköti, és igyekszem kihasználni azt, ami marad arra, hogy a barátommal, a barátaimmal lehessek.

Az energiám le van szívva, időm semmi tehát… De végre mindjárt szünet, és akkor kiönthetem a szívem… 🙂 Ami most csordultig van boldogsággal!

Mennyből az angyal…

Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés éhség.
Mond el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terült asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A katona, aki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
A amíg gyalázta és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekszenek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt”

Nem érti ezt a sok ember,
Mi áradt itt, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdi: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
mennyből az angyal.

Az élet szép, az élet minden…

És igen. Eljutottam oda, hogy ezt mondhassam. Az élet szép.

Két hétig voltam most a kollégiumban, és a két hét olyan változásokat hozott bennem, amikre még csak nem is számítottam. “Szerelmes” lettem. Vagyis jó úton haladok arra, hogy az legyek. Csodálatos volt az utolsó egy hét, fel sem tűnt, hogy hétvégén nem voltam itthon.

A Mátrában jártunk az osztállyal, voltunk Gyöngyösön, Mátrafüreden, túráztunk Galyatetőn, voltunk Parádon, Parádsasváron… A szokásoshoz képest az ételek és a szállás is nagyon jó volt, ami eléggé meglepett – de persze a jó irányba.

Megkaptam a telefonomat, amire már nyár óta áhítozom, szóval most már én is egy fehérarany Nokia C3 büszke és boldog tulajdonosa vagyok.

A suli már keményen beindult, alig van egy-két percnyi szabadidőm, de mégis annyi mindenre kellene elcsippentenem innen-onnan perceket, órákat… De hát, tudtam én előre, hogy ez lesz. A hétvégéimen sem tudok mindent megcsinálni, amit szeretnék. Sorozatok, barátok, tanulás… Írás…

A tegnapi nap folyamán elég sokáig hallgattam Demi Lovato új albumát. Meg kell mondjam, visszatért, de igen keményen. Nem csak a Skyscraper sikerült annyira jóra, annyira mélyre. Ott van például a “For the Love of a daughter…”. Csodaszép. Köszönöm, Demi, hogy megint megmutattad, miért is szeretnek az emberek.

Ne várd, hogy a herceg magától besétáljon…

… hanem tégy róla, hogy észrevegyen!

Magam sem tudom honnan de hirtelen/váratlan furcsa érzések kezdtek el kavarogni bennem. 9 hónapja kerget ide-oda, szeretem, nem szeretem, akarom, nem akarom. Most nagyon akarom, most nagyon szeretem. De nagyon félek. Vajon működni fog? Vajon megérdemlem?

Bánni egyáltalán nem bánom, hogy idáig jutottam, csak elég sok minden történt már ez alatt a kilenc hónap alatt, amit egyikünk sem tud/fog elfelejteni, legalábbis nem egyhamar. Egy, amitől tartok, hogy megint az utolsó pillanatban megálljt parancsolok magamnak, visszavonulót fújok, és ennyi volt. De most erős vagyok, mert tudom, hogy szükségem van rá. Kezdek felnőni? Talán. És nem adom fel.

Keep Dreaming

A suli egyelőre egész tűrhetőnek bizonyul, habár kellőképpen lefáraszt. Emelt német és emelt magyar fakultáción lenni egyáltalán nem könnyű dolog. Nagyon sokat kell tanulni, nagy a követelmény, és én igyekszem majd mindennek megfelelni.

Most két hétre megyek vissza, megyünk “kirándulni” az osztállyal a Mátrába. Hát, kíváncsi leszek, milyen lesz, bár nem gyakran szeretem az ilyen bennmaradós hétvégéket. Nem jöhetek haza, és azért higgyétek el, egyáltalán nem könnyű két hetet tölteni a kollégiumban, távol a saját pihe-puha ágyikómtól. De már három éve tűröm ezt, olykor, bevallom, még élvezem is. De tényleg csak olykor. És még két évig muszáj vagyok elviselni. De ez már nem sok – mondogatom magamnak elég gyakran, hátha így könnyebb lesz elviselni.

Végül is, elég sokban vigasztal, hogy a barátaim körül lehetek, mert azért okozunk egymásnak vidám pillanatokat, főleg akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. De van, hogy akaratlanul is ez jön. Örülök, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek gondolkodás nélkül elmondom, hogy mi bánt, és tanácsot adnak, amit igyekszem is általában betartani.

De vannak dolgok, amik nem hiányoztak. Tárgyak, foglalatosságok, emberek is, természetesen. Hiszen mindenkinek vannak olyan osztály/iskolatársai, akikkel nem szívesen találkozik a nap 24 órájában.

Ismét visszatértem az ilyen “rap” típusú magyar zenék hallgatására. Rájöttem, hogy némelyeknek annyira mély mondanivalója, és csodaszép szövege van, hogy tényleg, van még mit “zenének” nevezni kicsiny országunkban is.

Úgy el szeretnék menni Párizsba meg Londonba meg New Yorkba… annyira csodálatos városok! Párizs meg London meglesz jövő nyáron, de New York… álom marad még egy jó ideig.

New York

 

Félek a holnaptól

Félek a holnaptól

Küzdelem. Harc. Fájdalom. Küzdeni, de nem egymás ellen, nem háborúkat szítva. Harcolni a holnapért, célokat keresve, hogy legyen miért tovább élni ezen a világon.

Milyen lehet, ha csak a mának él valaki, csupán remélve, hogy létezik egyáltalán a holnap? Három-négy műszakban dolgozni a szülőnek, hogy a gyerek(ek) tandíjára elég pénz legyen, megfeleljen a globalizálódó világ által elvárt feltételeknek, és még emellett ételre is jusson? Kulcsmondat az életben, sőt, akár életfelfogás is lehet: félni a holnaptól.

Bandaháborúk. A filmekben gyakran eltúlozva látjuk ezt a jelenséget, de mégis érezzük, hogy jelen van a valóságban is. Napról-napra nő az áldozatok száma, a fájdalommal együtt.

Harc az elvárásokkal. Mindig mindenki a maximumot várja mindenkitől, függetlenül a terhelőképességtől, és az időtől. És mindenkinek küzdenie kell, ez az élet rendje. Ez a szabály, amit be kell tartani, ha itt akarunk maradni.

„Se veled, se nélküled.” Ha félünk, akkor törődünk a sorsunkkal, tartunk a következményektől, ez viszont kétségeket támaszt. Nem jó. De ugyanakkor az sem, ha félvállról vesszük a jövőnket, hogy „jaj, engem aztán nem érdekel, lesz, ami lesz!” Nagyot koppanhatunk. A legnagyobbat ilyenkor. Sehogy sem jó ez.

„Az élet remény, küzdelem, harc, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás.” És pont ezért: én félek a holnaptól.

Post Navigation